8700_impressziók_01

Horváth Endre, Sopronért-díjas fotóművész életmű-kiállítása nyílt meg csütörtökön a Marcali Kulturális Korzó Kortárs Galériájában.

A kiállító művész korszak-kiállítás helyett életművel érkezett. Nem csak felvillantani jött egy-két év érzelmi kivetüléseit, hanem bemutatni az általa bejárt teljes utat, melyet eddig megtett választott művészeti ágában. Falra akasztott képekben és egy egészen más anyaggal, egy album formájában (mely a kiállítás ideje alatt ugyanott megtekinthető).
A kiállítási anyag témája a nő. Nem mint a művész gondolatainak tárgyi kivetülése, inkább mint örök kíváncsiságának, tisztelettel vegyes imádatának megtestesítője. Nekem jutott a megtisztelő feladat, hogy útravalóval lássam el a megnyitón résztvevőket. Útravalót mondok szakmai méltatás helyett, mivel életrajzi adatok, alkotói korszakok és eredmények ismertetése helyett az alkalomra leginkább kérdésekkel készültem. Olyan saját kérdéseimmel, melyek már akkor megfogalmazódtak bennem, mikor Endre felkért, én ajánljam figyelmükbe ezt a nagyszerű anyagot. Van, aki akkor lemaradt, más jelezte már, hogy újraolvasná a gondolatok egy részét, így némileg lerövidítve, kicsit újra aktualizálva online is közzétenném e pár gondolatot. Hátha valakiben felébred a kíváncsiság a képek iránt… hátha egyszer csak úgy érzi, néha érdemes lenne kiállításokat is látogatnia… hátha…

8700_impressziók_02
Az első ilyen kérdés: miért jár az ember kiállításokra?

Szerencsés esetben gondolatokért. Művészi vénával megáldott emberek impresszióiért. Ellesni, mit látnak rendszerben gondolkodó, kiterjesztett érzékelésüket is használni tudó művészek szépnek. S hogy hogyan képesek mindezt másokkal is láttatni.. Legalábbis, a legtöbb esetben én ezért járok…
Egy kiállítás mindig az együttállások ünnepe. Együtt áll ihlet, gondolat, az azt követő szándék, majd tett, szív és értelem. A művész adna, a közönség fogadná, a kiállítótér pedig nevéhez méltán teret ad az anyag mellett a találkozásra is… és miért érdemes megnyitókra járni? Elsősorban a művésszel való találkozás lehetőségéért, meg aztán a kiállítást megnyitó személy gondolataiért. Pár “független” gondolattal felvértezve, első benyomásainkat általuk is megerősítve (esetleg új perspektívákkal kiegészítve) mégis csak könnyebb, mint önmagunkkal összezárva a képek közt bolyongni.
Mindannyian magunkhoz vehetjük a megnyitó ember gondolat-sétapálcáit, hogy ne maradjunk az anyag nézegetése közben oly gyorsan egyedül – hogy támaszkodhassunk rá; elbabrálhassunk vele, ha nem tudunk mit kezdeni a kezünkkel; megböködhessünk vele másokat, ha társalgást kezdeményeznénk, de nem jut eszünkbe egy jó kezdőmondat.
A mű kész, immáron önálló entitás, mi pedig csodálhatjuk a végeredményt, kereshetjük önmagunkat az elénk lefektetett rendszerben, próbálhatjuk elcsípni, magunkhoz ragadni, önmagunk számára újraértelmezni a munkáján keresztül átadott gondolatot.

S hogy miért jár az ember akt kiállításra? Szerencsés esetben ugyanezért. Hogy részese lehessen egy művész útkeresésének, hogy választ kapjon saját kérdéseire, hogy ihletet merítsen, hogy elteljen a “szépség” kegyelmével. A sétapálcával itt már érdemes vigyázni! Bökdösődni azért lehet – akkor is, ha elsőre illetlenségnek tűnik – azt mondom, bátran kezdeményezzenek.

A minden művészeti ágat jellemző különös kettősség az akt fotográfiánál azt hiszem hatványozottan jelentkezik: akttal közölni egyszerre könnyű és irgalmatlanul nehéz.

Gondolatot ébreszteni könnyű, hiszen egy pucér test látványát valamilyen szinten mindenki érti. Egyszerűbb, könnyebben befogadható, mint egy darab kő, pár tussal felvitt vonal! Emberibb, “ismerősebb”, mezítelensége okán mégis misztikus. Mindenkiben ébreszt valamiféle érzelmet, bárki képes köré akár egy “saját” történetet is szőni. A mezítelen testhez – talán épp a sokakban élő tabu mivolta okán – mindenki rögtön képzetet társít. Az első gondolat máris adott.

De az akttal emelkedettebb gondolatot közvetíteni ugyanekkor nehéz. Egy akt gyorsan ébreszt érzelmeket és arra csábít, gyorsan hozzuk is meg ítéletünket a kép felett. Nehezebb áttörni a határt (kiváltképp fotó esetében), melytől fogva megfogalmazódhat bennünk egy magasabb igény az alkotó gondolatvilágának megismerésére.
Még nehezebb feladat saját ösztöneink, első reakcióink legyűrése, és egy olyan objektív szemlélet kialakítása, mely elsajátítását követően valóban új rétegek fejtődnek le a képről és képessé válhatunk magunk is töltekezni a művész eredményeiből. Azt hiszem, elmondható: egy akt a felszínen könnyen és gyorsan ad, de rém nehezen válik képessé egészen megnyílni előttünk.

8700_impressziók_03

Intim közeg ez, melyet egy még intimebbnek tűnő aktus előzött meg a múltban. Talán épp intim mivolta kényszerít minket az instant véleményezésre, kódolt álszemérmünk a gyors félrenézésre, a bennünk támadó, titkos gondolatok elkendőzése arra, hogy saját nemünk adott sztereotípiájának “megmondásával” reagáljuk le a látottakat, esetleg üssük el viccel a témát.
Első körben ezért talán azt javasolnám a “tapasztalatlanabbaknak”, gyorsan fussák körbe az anyagot, számolják össze a kebleket és ágyékokat; nézzék meg, szelídebb, vagy pornográfabb-e a kiállított anyag annál, amire számítottak; hozzák meg gyors-ítéletüket, majd vegyenek egy nagy levegőt és ráérősen induljanak el újra a képek között. Forgassák kapott sétapálcáikat, tegyék fel kérdéseiket, bökjék oldalba egymást, vagy koppintsanak egy ismerősük vállára. A “kezdők” örömei és problémái sokkal azonosabbak, a “profik” jóval segítőkészebbek, mint azt elsőre gondolnák.

És a pálca – az ígért kapaszkodó – melynek vége megjelöl most az Önök számára egy lehetséges irányt:

Nő és templom – a két örök téma, melyet Horváth Endre újra és újra körüljár művészetében. A NŐ, mint TEMPLOM – mondhatnánk, ha szeretnénk a két, az évtizedek során egymás mellett szépen futó, olykor össze-összeölelkező szálat a végén egy nagy sodorként értelmezni. A nő a szépség és a templom a megnyugvás metaforája – vallja a művész. Két forma, melyben “kedve telik” és egy életmű-kiállítás, melyben ezúttal csak az ember marad.
A szakrális motívumok elhagyása azonban nem az Istenből való “kiszeretés” itt, inkább az isteni részecske nőben való felfedezésének, a spirituális erők egybeolvadásának jele. Úgy gondolom, míg az építészeti emlékek Endre a Gondviselésbe vetett bizalmának jelképei, a női test csupasz valósága az emberiségbe vetett hitének szimbóluma. A hité, miszerint a teljes boldogság a földi létben is tetten érhető, megélhető és feldolgozható. Nem egy szenvedélyes, örökkön izzó, forró, feszítő, inkább egy hűs, nyugodt, statikus boldogság, mely megismerésére egy férfit csak egy nő taníthat.
Ami más számára egy tökéletesre húzott kör, egy hibátlanul edzett acél, egy gondosan megrajzolt betű, az Endre számára a bőr textúrájának összeölelkezése a fénnyel. Ebben talál örömet és megnyugvást és ezt szeretné megmutatni mindazoknak, akik kíváncsiak életművére. A NŐ magasztalására. Reneszánsz értelemben. Középpontban a lélekkel. Rá és modelljeire, különös kapcsolatukra.

Nők, akik nem személyiségükkel, pusztán JELENLÉTÜKKEL adnak hozzá a műveihez. Olyasmit engednek meg számára, ami túlmutat a klasszikus szépség, a romlott hiúság, a hízelgő ideák világán. Egy olyan részüket mutatják meg ezeken a képeket, melyeket nem rögzíthet akármilyen technika, mely részüket talán maguk sem ismerik.
A művész maga is bevallja: nem sok figyelmet szentel az arcoknak. És ha megfigyeljük, fotóin nem is nagyon vannak arcok. Érdekesség, hogy még annyira sincsenek tekintetek! A modellek nem keresik a kapcsolatot a kamerával, ahogy a művész sem keresi azt a személyiségükkel.
Saját NŐ ideáját igyekszik megragadni bennük. Nem az érdekli, modelljei kinek mutatják magukat a világ számára. Nem ábrázolja őket valós környezetükben, saját ruháikban. A portréfotográfiánál is profánabb a cél. Nem néz a szemükbe. Nem érdekli, mit szeretnének elmondani magukról. Hogy kik ők, vagy kik lennének legszívesebben a lelkük mélyén.

8700_impressziók_04

Addig csupaszítja őket, míg semmi nem marad belőlük, mint amit önmaguktól, öntudatlan sugároznak – az az ősi energia, ami a nőt nővé teszi. Amitől egyszerre válik a nő ősanyává, a férfi testi-lelki társává, kiegészítőjévé és ellenpontjává. Addig csupaszítja őket, míg csak mint energia léteznek, tárgyszerűsített anyagi mivoltuktól elvonatkoztatva.
Lehunyt szemmel, sokszor elfordított tekintettel “hagyják”, hogy rögzítse egy olyan valóságukat, melyel önmaguk sincsenek tisztában. A képen fény és árnyék játékává, mértani formákká, komponált, a teljesség ígéretével kecsegtető renddé absztrahálódnak és ezáltal ragyognak ki környezetükből.

Számomra erről mesélnek és ezért szeretem ezeket a képeket.

A NŐ, mint templom. Lágy, ívelt, kerek, természetes, minden férfias jegy ellentetje, mely képes egyensúlyba hozni a művészt: Hold, mely ragyog helyette egy fáradt nap után; föld, melynek füvére dőlve álomra hajthatja fejét; víz, mely hűsíti izzó homlokát – valódi megnyugvás, ajtaja a testnek és ajtaja a léleknek.

Kérem, menjenek el és tekintsék meg a kiállítást – keressenek, nézelődjenek, beszélgessenek, keressék a pultban az albumot. Úgy gondolom, megéri!

8700_impressziók_05

Írta és fényképezte: Kutschera

Reklámok