8700_gida_tisztelet

Van az úgy, hogy csendben, némán tisztelünk valakit, valakiket. Én Magam is így volnék pár emberrel, akik teszik csendben a mindennapok dolgát úgy, ahogy azt más nem. Ők az Én tanítómestereim, útmutatóim, meg nem nevezett segítőim, akik életükkel, munkájukkal, temperamentumukkal motívumot, célt, reményt állítanak elém. Az ilyen csendes mindennapok hősével látom az emberi világot még el nem veszettnek. Nekik nincsenek kitüntetéseik egy-egy adott rendszer értékei alapján.

Ahogy reggel elkezdtem kicsit “kockulni”, a legelső kép, ami megjelent az oldalon egyike volt azoknak, akiket csendben, kimondatlanul tisztelek, szeretek, példaképnek állítok önmagam elé tanulva, az el nem fáradhatatlanságot tükrözve, mutatva látóterében húzódott meg. Kis csoda és megközelíthetetlen világnak tűnt. Ahogy teltek az évek, ugyanazt éreztem, csak határozottabban azt a körülötte lévő energiát, világot, amit saját magának alakított ki. Láttam, hogy élvezettel, aggódással, mégis határtalan hittel, szeretettel csinálja a dolgát. Nem szóltam, csak tanultam a látottak alapján. Egy kis reménysugár csillan meg a lelki szemeim előtt, amikor olykor látom a kis, fürge mozgásával, az idők múlásával kipattanni a kombi autóból. Ahideg fut végig Rajtam, a szemem könnyfüggönyt húz egy pillanatra maga elé és jó érzés tölt el, ha látom: még vezet. Még megy, még teszi a dolgát rendíthetetlenül. Magáért? Családjáért? A Világért? Mindegy az, de teszi a dolgát, ahogy Ő jónak látja most is.

Pár alkalom volt csak, hogy a köszönésen kívül beszélgettünk pár szót. Talán nem is kell több. Talán éppen így kell, hogy legyen. Ez jó érzés, olyan világ, amit nem is akarok talán jobban, közelebbről megismerni. Vagy mégis? Mégis ismerem, hisz gyermekeit, unokáit, dédunokáit ismerem. Sőt távolabbi baráti körömhöz tartozónak érzem. Utódai közt vannak, akik Velem egykorúak és érzem, látom mindazt, amit örökségben kaptak a Mamitól! Akarom, nem akarom, életem szerves részévé vált, ahogy Én is az övévé közvetlen, vagy az utódain keresztül.

Én nem tudok, nem is akarok Neki emlékérmet, kitüntetést adni, mégis a legnagyobb ajándékomat adom: Szívembe, tudatomba zárom örökre, hogy mesélhessek Róla unokáimnak, legyen az 20, 40, vagy akár 80 év múlva is.

Csendes tisztelettel, végtelen szeretettel: Gida