FOTÓ

8700_csodak_utja

Van gyereked? Kísérted már óvodába? Akkor ismered a Csodák Útját! Ott hever az előtted nap, mint nap, észre viszont csak akkor veszed, ha képes vagy még a rácsodálkozásra, vagy van veled valaki, aki még ösztönösen ilyen. A gyerek ilyen. Az óvodás korú különösen.

Már szinte szertartása van a reggeli otthon-ovi sétának. Fények a lépcsőkön, gőztánc árnyéka a falon. Ködben úszó napkelte, amit muszáj lefotózni: mert ilyenkor még olyan a nap, mint a Hold, mondja a gyerek, te pedig elismered, hogy így van.
Elkészül a kép. Kép, aminek mint művészeti alkotás sok értéke nincsen. De meg tudjuk ma is mutatni anyának, ha hazaér a munkából, milyen volt reggel a Nap. Jó lesz örömmel újságolni, ma is láttuk.
Két emelettel lejjebb, fotózzuk le újra, most a fák ágainak szövetén át – mert már egyszer volt ilyen és az annyira szép volt! És az autókon a jégvirágot, mert a fényképezőgép képes felnagyítani dolgokat. Nem baj, ha már láttuk. Nézzük csak meg újra!
A fák lassan elhullajtják összes levelüket, amik nyáron zöldek voltak, most sárgák. Apró cinegék csipognak a fűz ágai közt. Olyan kicsik és olyan vékony a hangjuk, mintha csak nemrégiben keltek volna. Magányos vadliba tart délkeletnek, talán leszakadt a csapatától. Addig nézzük, míg el nem tűnik egy ház mögött.
A parkban nem élnek mókusok, állapítjuk meg. De madarak vannak. Vad, galambszürke füstöt ereget a gimnázium kéménye.
A levegő hideg. Jól esik a lélegzet. Kicsit visszafelé is ragyog még a Csodák Útja, aztán ránk köszön egy másik munkába igyekvő és egy pillanat alatt szertefoszlik az egész.

Írta: Kutschera