8700_HB

A sárguló levelek lehulltak, a turisták elhúztak, a csárdák becsuktak, a zenék elhallgattak.” – Dúdolta a trombitás miközben végiggurult a főutcán. A párja, a szőke lány sárga kerékpárjával siklott mellette. Néhol kóbor macskák szaladtak át az úton, varjúk kapirgáltak a kommunális szemétben, egy mókus pedig a chips-es zacskóban kotorászott.

Talán ilyen mókusok vannak az angliai Exetereben is, gondolta magában a trombitás miközben egy gyors lábú sünt került ki hirtelen, akinek a tüskéin a Retró Disco augusztusi reklámjának a fecnije kapaszkodott. A Balaton partján, a strandon megálltak és pihenésképpen leültek a vörös kövekre.

– Tehát Exeterben, nem mesze a tengertől, a sirályok ugyanolyan hangosak, mint itt nálunk? – kérdezte a trombitás.

– Gondolom, a sirályok hasonlóképpen hangoskodnak, ha csoportosan szállnak a turisták feje felett. Ha még a halászhajók is visszatérnek bőséges rakományaikkal, akkor még inkább örömmel vinnyognak. – válaszolta a szőke lány, miközben a lábát a vízbe lógatta.

– Egyébként az exeteri katedrálisban őrzik Leonárdo egyik festményét, gondolom ezt még nem hallottad? – dobta fel a kulturális tollas labdát a szőke lány a trombitásnak.

 – Persze, a máriai kikötőben pedig a hajója parkol! Ott, ni! Az Édes teher és az Apu kedvenc játéka között, az a kék hajó, az a Mona Lisa! – válaszolt humortorpedóval a trombitás. Hangos kacagásban törtek ki.

 – Egyszer az egyik rokonom, aki járt Angliába, mesélt a tengerről, a phlymuth-i partról, ahol a brit flotta állomásozik. Még egy tengeralattjárón is járt, amelyik annak idején 82-ben harcolt az argentinok ellen. – mesélt a szőke lány.

– Valóban nagyszerű, hely a tenger. – kezdett bele egy érzelmesnek tűnő gondolatba a trombitás, miközben átölelte a lányt. – Ott a vörös szikláknál, a lassú víz, ha békés, még most is kellemes és tiszta. Tele van tágassággal a horizont, csupán néha tülköl egy hajó, lesznek nagyobbak a hullámok tőle. A kavicsok és kagylók milliói jelzik, hogy évezredek óta találkozik a szárazföld a vízzel, az ég a földdel. – fejezte be a költői sorokat, majd megcsókolta a kedvesét. A távolban az utolsó járatos hajó éppen a szigligeti móló felé fordult, a kürt háromszor is dudált.

Miközben hazatekertek, a marcali silóról beszélgettek. Arról, amelyik szintén olyan, mintha ég és föld között lenne. Másnap sikerült felmenniük a barátokkal, vittek egy üveg bort, hogy üdvözöljék azokat, akik a messze-távolba szakadtak. Kiváltképpen azt a lányt, aki sok szeretettel készítette az otthoniaknak az ajándékcsomagot, és éppen születésnapja van.

– Ha megnézitek – kezdett bele a szőke lány – a silóról látszanak a balatoni hegyek, úgymint a phlymuth-i város dombjairól a kikötő hajóinak az árbocai.

  – A siló hatalmas belső terei pedig, szerintem ugyan nem hasonlítanak az exeteri katedrális csodás belsőjére, de valami közös van bennük. Az építészet nagyszerű alkotásai mindketten. – elmélkedett a trombitás.

 – A Hársfa utca öreg fekete fenyői és hársfái, akár mint a tengerjáró hajók vitorlái, sokat éltek már meg, nem járták a tengereket és óceánokat, de a kedves otthont jelentik. – zárta a gondolatot a szőke lány, majd koccintottak és egy üzenetekkel teli lufit engedtek el az égbe.

– Szép volt, mint egy frissen fésült póni! Irány a Hold! – ironizált, majd adta ki az útirányt az egyik barát. A lifttel lementek a városba, hogy megmerítkezzenek a hazai éjszaka hunyorgó ölelésében.

 

Írta: Móricz