Arcoskodás

Fotóellátó a Künzelsau téren

fototabor_ellató_plakat_web

Az elmúlt hétvégén vidéki fotóklubok tagjai vendégeskedtek városunkban, és igyekeztek összeállítani egy olyan anyagot, ami arról mesél, milyen is Marcali nem idevalósi szemmel.

Aki szeretett volna, találkozhatott is velük: szombat délelőtt – egyéb programjaik mellett – ugyanis a Künzelsau téren várták azokat, akik szerettek volna portrét készíttetni magukról, és aminek az ára nem volt más, mint egy csésze kávé…

Sokat rágtam magam azon, megírjam-e ezeket a sorokat. S ha megírom, hogy írjam meg úgy, hogy ne panasznak hangozzanak az elkövetkezendők; és hogy ne is tűnjön az egész a könyék ismételt ostorozásának, s ne kelljen zsebre raknom a következő “mi megmondtuk”-okat se, merthogy megmondani mindenki előre meg tudja; s hogy ne tűnjenek a leírtak többnek, mint amik: tényeknek!

Szóval: mind a bosszúság, mind a düh távol állnak a lelkületemtől, így nem is tudom úgy szavakba önteni mindazt, amit érzek, ahogy azt a helyettem is forrongók már egyszer szavakba öntötték és élőszóba el is mondták (persze, megint lehet, hogy csak nekem), de magáról az eseményről úgyis írni akartam, így most írok is és a hangnem is talán kicsit szokatlan lesz, de azt érzem (ha dühöt nem is), hogy valami tényleg nincs rendben. Valami megint nem stimmel.

Itt volt ez a remek lehetőség! Remek – írom -, hiszen sokan vágytak erre. Nem mindenkit érintett az egész, de voltak, akiknek jól jött volna az a pár remek kép, pár remek ember által, akiket normál esetben tényleg nem mindenkinek van lehetősége megfizetni. A sok “szeretem a jó képeket, de fényképezkedni lényegesen többe kerül mindenhol, mint amennyit ér”, a megszámlálhatatlan “tudom, hogy remekül boldogulnék modellként is, csak sehol egy kis hátszél, pénzem meg nincs egy normális képre” és a többi azonban valahogy most távol maradt…

A plakátok, a programajánlók a Korzó honlapján és a (millió feletti éves nézettséggel büszkélkedhető) Marcali Portálon, a statisztikák szerint 2000 (!) feletti hírfolyamba kerülés a Facebookon, a személyes üzenetek küldözgetésével töltött két óra (!), a megosztások, személyes meghívások, stb., gondoltam, csak odacsalnak pár embert a térre. Ne sokat, csak annyit, hogy legyen értelme ott ücsörögni két óra hosszat tíz embernek – de nem!

Persze, a ballagás; de hétköznap meg hétköznap van, este meg vacsora. Ha esik megázunk, ha jó az idő, ki kell menni a hegyre. Nem forr a bor, nem húzza a népet a térre a torok! De mégis! Olyan nehéz ez? És van az alkoholon túl bármi, amiért képesek az emberek keresztbe tenni egy szalmaszálat is?

Volt azért forgalom, azt nem mondhatom, hogy nem, így lehet, tényleg a program volt béna. Mobillal fotózták verőfényben büszke apukák frissen elballagott gyerekeiket a nem működő szökőkút előtt – tőlünk alig pár méterre. Ha lerohanjuk őket, talán meg is szánnak minket, de épp adni szerettünk volna, szórakoztatni és jól szórakozni, nem rájuk erőszakolni magunkat (a meghitt családi képbe tolakodva), így nem tettük.

Hogy valakinek kipattan valami a fejéből és az nem tetszik másoknak, azzal semmi bajom, de ha valami sorra kapja a “de jó lesz”-eket, fura a 2200 hírfolyamosból megjelenő 2(!) ember.

Hogy nem bánták meg, akik lejöttek, s hogy olyan képek készültek róluk, amilyen egyhamar nem fog senkiről egy kávé áráért, abban biztos vagyok, de egy ezrelék alatti résztvétel? Mi ez?

Nem azokat kérdezem, akik elutaztak, akik ballagtak, ballagtattak, akik rokonokat látogattak, akik főzték az ebédet, vagy a nagytakarítást végezték, akiknek az apjuk, anyjuk, testvérük, férjük, gyerekük profi fotós, profi felszereléssel – csak azokat, akikkel soha nem történik semmi, és akik a “mi újságra” is mindig azt felelik: nem tudom.

Persze, ne legyen másnak se igaza, lesz még ilyen! És akkor is ott lesz mindenki előtt a lehetőség. Nem vagyunk mi olyan sértődős típusok.

Örömmel mondhatom, hogy vendégeink így is jól érezték magukat. A szőlőhegyben, a templom sorai közt, vagy épp a vasútállomáson megszólított emberek ötösre vizsgáztak barátságosságból és vendégszeretetből. Hogy a két órás téren tartózkodás két órás ejtőzésbe fordult, azzal sem volt különösebb bajunk, hiszen akadt fotózni való bőven a maradék 50 órában – az egyetlen, amit furcsállok (ennyi idő után is), hogy ez aztán már tényleg majdnem ingyen volt, és szóban ígértetek, ígértetek és ígértetek.

Képeket nem teszek a poszt mellé.Nem kértem el senkitől, hogy kitehessem.