A világ tetején

Im memoriam Erőss Zsolt és Kiss Péter

8700_himalaja

„Eltelt idők mögött csak az emlékezés fehér kendője leng, mint tépett felhődarab szúette, vén fák csonkjain.” Wass Albert

Erőss Zsolt és Kiss Péter. Két név, melyet talán örökre megjegyzett magának minden magyar ember és két ember, kiknek nevét ezernyi érzés hatása alatt hallottuk felcsendülni. Mi, Bírálók, hisz mi, akik életben vagyunk, tudunk csak ítélkezni élők és holtak fölött egyaránt, vegyes érzelmi töltettel fellángolva, vagy épp elhidegülve emlegettük neveiket.

Az utcán sétálva, barátaimmal beszélgetve, a médiát figyelve akarva-akaratlanul is feltűnt, hogy mindenkiben kiváltott valamit ez a tragédia, ami a napokban történt. Volt, ki az öklét rázva bizonygatta, hogy igenis hülyék, úgy kell nekik, más halkan suttogta, könnyes szemmel, hogy nyugodjanak békében, aztán a Fészbúkosok kiposztoltak egy R.I.P.-et, volt, aki büszkén, pattogósan mondta az éterbe a két nevet és én,én csak megrendülve, csendben hallgattam a környezetem megnyilvánulásait. Ugyanis figyeltem. Figyeltem, és feltűnt valami, amit nyugodtan le lehet tagadni, de valljuk be inkább őszintén, kicsit mindannyian irigyek vagyunk. Nem a hegycsúcsok megmászása miatt, nem a rekordok miatt, nem a hírnév miatt, hanem mert mindannyian szeretnénk az álmainknak élni. Zsolt és Péter ezt tette, az álomnak éltek, hogy meghódítják a világot és ez sikerült is nekik. Az az ő terveikben sem volt benne, hogy a dédelgetett álomnak halnak is, de ennek a lehetőségét teherként cipelték magukkal, és talán súlyosabb volt a felszerelésüknél is. Nem hinném, hogy a mi dolgunk eldönteni, hogy helyesen tették-e az expedíció vállalását, hisz a legtöbben nem vagyunk hegymászók, nem tudjuk milyen érzés a világ tetején állni, hazánk zászlaját a hóba szúrni. Talán ha tudnánk, mind hegymászók lennénk. Mi, Bírálók, jogosan mondunk hát ítéletet?

Sokan önzésről, felelőtlenségről, sorskísértésről beszéltek, és főleg Zsolttal kapcsolatban tették ezt. A negatív vélemények többsége a hátrahagyott családdal foglalkozott. Mindenkiben felmerült a kérdés, lehetünk-e annyira önzők, hogy az álmaink eléréséért folyó harcban, akár életünket is odaadnánk, tudván, hogy a szeretteinket magukra hagyjuk? Erre talán nincs is helyes válasz. A világunk sosem haladt volna előre, ha egyes emberek nem hoznak áldozatot, nem kísérleteznek, hanem biztonságban élik életüket, ugyanakkor mindenki teljes és hosszú életet szeretne leélni a családja körében, lehetőleg békében. Nem nevezném Erőss Zsoltot sem önzőnek, sem felelőtlennek, hisz velünk ellentétben tudta mire vállalkozik. Nem kísértette a sorsot, hanem szembe nézett vele. Ezt az oldalát a dolognak csak a testi fogyatékossággal élők értik meg, mi, akiknek megvan minden testrészünk, látunk, hallunk nem ítélhetünk el egy olyan embert, aki büszkén viselte fogyatékosságát és nem adta fel. Csodálatos dolog az emberi akaraterő, és inkább erről kellene beszélgetni Zsolttal kapcsolatban, mint arról, hogy helyesen cselekedett-e.

Kiss Pétert csak szerencsétlen „áldozatként” emlegeti a nagyérdemű. Sokaktól hallottam, hogy Zsolt rángatta magával, túl fiatal volt ahhoz, hogy meghaljon és felelőtlen volt. Minden ember rendelkezik szabad akarattal, ha Péter nem akart volna Zsolttal menni, hát nem megy.

Mászott ő is, nem cipelte fel senki a hegyre. Fiatalsága ellenére felnőtt emberről van szó és biztos vagyok benne, hogy kiváló hegymászó volt.

Rossz érzés múlt időben beszélni (írni) róluk, de nem tudtam elmenni a tény mellett, hogy a társadalom milyen könnyen elítél valakit, akiről semmit sem tudnak, csak hogy felmászott egy jó nagy hegyre és nem tért vissza. Minden csoda 3 napig tart, egy héttel később, már nem fognak beszélni a két névről, ami fenn maradt a Himaláján. Az emberi emlékezet, viszont megőrzi létüket, de kérek mindenkit, ne úgy jussanak eszünkbe, mint akik öngyilkosok lettek, hisz nem meghalni akartak fenn a magasban, hanem elérni a világ tetejét, szabad akaratból, önerőből, megmutatva, hogy az igazi akaraterő valóban csodákra képes. Ne ítéljük el őket azért, ami nekik az életet jelentette, nekik a mászás volt a hivatásuk. Én büszke vagyok rájuk és eszem ágában sincs megkérdőjelezni tettük helyességét.

by Kippi